Felsőtárkány régészeti - történeti múltjának egyik legfontosabb emléke a Barát-réten állt karthauzi kolostor, amely a Bükk hegység elzárt, erdős környezetében működött. A kolostort a 14. század első felében, a Magyar Királyság virágzó középkori időszakában alapították.

A Kő-köz szoros védi a mai Barát-völgyet, melynek latin neve Vallis Auxilii, vagyis „Segedelem völgye” volt, ami jól tükrözi a karthauzi rend elvonultságra és lelki elmélyülésre törekvő szellemiségét. A karthauziak rendje a legszigorúbb szerzetesi közösségek közé tartozott, tagjai remetei magányban, hallgatásban éltek, imádkozássál és régi egyházi művek másolásával foglalkoztak. IV. Béla idejében jött létre Magyarországon az első kolostoruk 1238-ban Ercsényben, a felsőtárkányi a negyedikként alakult idehaza és Szűz Máriáról nevezték el. A felsőtárkányi kolostorban a szerzetesek különálló cellaházakban laktak, melyeket egy központi templom és kerengő kapcsolt össze. Életük középpontjában az imádság, a kézi munka és az önellátás állt, világi kapcsolataik rendkívül korlátozottak voltak. A környező erdők, rétek és halastavak gazdasági alapot biztosítottak a kolostor számára, a karthauziak jelentős szerepet játszottak a térség erdőgazdálkodásában és vízrendezésében is.

A kolostor több mint két évszázadon át működött békésen, elszigetelten a világi eseményektől, a 16. század közepén az Oszmán Birodalom terjeszkedése elérte a Bükk térségét is, a szerzetesek elhagyták a kolostort, amely rövidesen elpusztult, a hely soha nem népesült be újra szerzetesi központként.

A romokat az erdő hosszú időre elrejtette, így megőrződtek a későbbi korok számára. Az Eger-Lillafüredi hadiút építésekor az 1930-as években bukkantak a romokra. A Barát-réti karthauzi kolostor ma Felsőtárkány középkori múltjának kiemelkedő régészeti emlékhelye.

Forrás:

●       Szecskó Károly: Felsőtárkány története, Bükk Színtér Kulturális és Rendezvényszervező Nonprofit Kft., 2019., 263 - 265.

●       Lehoczky Alfréd: Felsőtárkány története a honfoglalás idején és a középkorban, Felsőtárkány Önkormányzata, 1998., 33 - 39.